Sportoló kötet
Az aranyérem másik oldala... 100 év legnagyobb magyar olimpikonjai és világbajnokai
A Scolar Kiadó a magyar sportélet kiemelkedő alakjait mutatja be önéletrajzaikon, önvallomásaikon keresztül. Korábban bemutatásra kerültek már a magyar írók, költők, képzőművészek, színészek, tudósok valamint politikusok autobiográfiái is. Ez a gyűjteményes kötet sportágak szerint mutatja be sporttörténelmünk több mint 100 évének magyar olimpikonjait és világbajnokait. 86 kiemelkedő „élsportoló” vall magáról, az érzelmeiről, a világról, a sportról és a pályakezdéséről. A világhírű magyar úszósportot kötetünkben olyan hírességek képviselik mint Hajós Alfréd, az 1896-os athéni olimpiai úszóbajnoka, Egerszegi Krisztina, Wladár Sándor és Kovács Ágnes. A birkózók közül Hegedűs Csaba és Kozma István, az ökölvívók közül pedig Papp László, Gedó György, Erdei Zsolt és Kovács (Kokó) István elgondolkodtató és példaértékű élettörténetét ismerhetjük meg. Ahány sportoló, annyiféle világnézet és sors tárul fel előttünk. Élettörténetük mind egy-egy kavics ahhoz a várhoz, melyet úgy nevezünk, hogy „a” magyar történelem, a magyar múlt. Mert mi is a történelem, az egyes emberek életének sorozata. Az 50-es évek személyi kultusza és túlkapásai legalább annyira nyomot hagytak sportolóink sorsán, mint a zsidótörvények embertelen túlkapásai. Petschauer Attila kardvívó, Keleti Ágnes tornász és Kárpáti Károly birkózó olimpikonjaink visszaemlékezése a harmincas-negyvenes évekre arra figyelmeztetnek minket, hogy vigyázzunk, mert a történelem könnyen ismételheti magát! Múltunk történelmi kataklizmái nyomot hagytak életükön, melyek jellegzetes közép-kelet-európai sorsok. Sose feledjük el, hogy bajnokaink, akiket szinte minden korban nemzeti hősként tiszteltek, egyúttal státusz szimbólumai voltak az egymást követő politikai rendszereknek. Akkor, amikor a „kisember” egy politikai rezsim minden túlkapásának ki volt szolgáltatva, az élsportolókat sokszor piedesztálra emelték, hogy reprezentáljanak velük Nyugat és Kelet felé. Életük azonban sajátos libikóka volt. Amilyen könnyen és gyorsan a felemelkedhettek, olyan gyorsan a süllyesztőbe is kerülhettek. A rendszer gyakran a saját érdekei szerint döntött sorsukról. Jeles sportolóink élettörténete példaértékű lehet számunkra, honnan indultak el, mekkora áldozatot hoztak élsportolóvá válásuk útján. Elgondolkodtató, hogy gyakran csak a vak véletlennek vagy a szerencsének, és nem a tudatos elhatározásnak volt köszönhető, hogy sportoló vált belőlük. Életük mind megannyi titokra és megfontolandó életbölcsességre hívja fel az olvasók figyelmét, s arra, hogy semmi sem lehetetlen, ha valamit akarunk, ha valamit elhatározunk. A vallomásokon keresztül nemcsak jeles sportolóink pályafutását kísérhetjük nyomon, hanem izgalmas sporteseményeknek is tanúi lehetünk. Érdekes sorokat olvashatunk Hajós Alfréd visszaemlékezésében a magyar futball születésére vonatkozóan. Az 1936-os berlini olimpián Kárpáti Károly zsidó származású birkózónk győzelme, a hitleri Németország új embertípusát képviselő Wolfgang Ehrl felett is egyedülálló élményt nyújt. A legendás aranycsapat tagjainak vallomásai pedig a több mint 50 évvel ezelőtti angol-magyar mérkőzés izgalmas perceit idézik fel. De az ifjabb nemzedék visszaemlékezései is sok-sok érdekességet rejtenek számunkra. Elbeszéléseik nyomán felidéződnek számunkra például Nagy Tímea tőrvívó és Kovács (Kokó) István ökölvívó olimpiai- és világbajnok, illetve Hegedűs Csaba birkózó és Csollány Szilveszter tornász olimpiai bajnok egy-egy nevezetes versenyének emlékezetes pillanatai. Egyrészt érdekes olvasmányok ezek az írások, - hiszen minden önvallomás egy-egy irodalmi alkotás -, másrészt jellegük és a bennük közölt információk miatt, egy kézikönyv igen fontos lapjai is. A közölt autobiográfiák részben közgyűjteményekben, nagyobbrészt pedig könyvekben és folyóiratokban megjelent írásokból kerültek ki. Az önéletrajz-gyűjtemény nemcsak a sport iránt érdeklődő olvasók és diákok számára nyújt segítséget, hanem a magyar sporttörténet kutatóinak is igazi csemegeként szolgál. Jelentős mértékben hozzájárul, egy-egy sportesemény többrétegű, árnyaltabb kutatásához. Gyakran új összefüggésekre világítanak rá ezek a sajátos önvallomások, melyeknek írói, nemcsak „profi” sportolóként nyilatkoznak meg előttünk, hanem magánemberként is. Érdekes és ugyanakkor szívderítő történeteket, családi titkokat tudhatunk meg ezekből az írásokból. A magyar sportolók vallomásait tartalmazó reprezentatív, képes albumot a Scolar Kiadó adta ki 2010 októberében. A kötet reklámja a kiadó honlapján: http://www.scolar.hu/index.php?site=bookDetails&bookId=353&navCat=Array
A kötetben szereplő interjúim teljes szövege
Schmitt Pál
Schmitt Pállal készült interjú Balczó András
Balczó Andrással késztett interjú
Albert Flórián
Albert Flóriánnal készített interjú
Gyarmati Dezső
Gyarmati Dezsővel készített interjú
Kárpáti György
Kárpáti Györggyel készített interjú
Kulcsár Győző
Kulcsár Győzővel készített interjú
Grosics Gyula
Grosics Gyulával készített interjú
Buzánszky Jenő
Buzánszky Jenővel készített interjú
Egerszegi Krisztina
Egerszegi Krisztinával készített interjú
Wichmann Tamás
Wichmann Tamással készített interjú
Nagy Tímea
Nagy Tímeával készített interjú
Hegedűs Csaba
Hegedűs Csabával készített interjú
Kovács Ágnes
Kovács Ágival készített interjú
Hargitay András
Hargitay Andrással készült interjú
Rózsa Norbert
Rózsa Norberttel készült interjú
Erdei Zsolt
Erdei Zsolttal készített interjú
Kovács Kokó István
Benedek Tibor
Benedek Tiborral készített interjú
Fábián László
Fábián Lászlóval készített interjú
Mizsér Attila
Mizsér Attilával készített interjú
Martinek János
Martinek Jánossal készített interjú
Vörös Zsuzsa
Vörös Zsuzsával készített interjú
Kőbán Rita
Kőbán Ritával készített interjú
Magyar Zoltán
Magyar Zoltánnal készített interjú
Szabó Bence
Szabó Bencével készített interjú
Szécsi Zoltán
Szécsi Zoltánnal készített interjú
Gedó György
Gedó Györggyel készített interjú
Hajós Alfréd
A magyar labdarúgás bölcsőjénél
A főképpen tisztviselőkből, diákokból, kisiparosokból álló BTC tagjai esténként, munka után jártak az egyesületi helyiségbe s a tágas teremben szorgalmasan gyakoroltak. Tornászok, birkózók, ökölvívók fegyelmezetten és szorgalmasan végezték az előírt gyakorlatokat. Egyszerre csak megjelent a tornaterem ajtajában Stobbe Ferenc fiatal barátjával, aki se szó, se beszéd – minden előzetes bejelentés nélkül –, egy futball-labdát hajított közéjük. Egyszerre felbomlott a fegyelem, a rend, mindenki azon igyekezett, hogy magának kaparintsa meg a labdát. Közben a labda a földre került s ekkor ösztönösen lábukkal adták tovább a játszók. Így született meg 1896. december 18-án este a magyar labdarúgás. Az új játék pillanatok alatt népszerűvé vált. Lassan azonban a rugdalódzás és dulakodás kezdett olyan méreteket ölteni, hogy a tornaterem néhány ablaka és lámpája csörömpölve hullott a padlóra. Iszer Károly, a BTC művezetője csak harsány „állj” kiáltással tudott véget vetni a már verekedésbe fulladt rugdalódzásnak. A lihegő játékosokat azután leültette és Ray Ferenc oktató-előadást tartott nekik a labdarúgás külföldi népszerűségéről, a játék érdekességéről, szépségéről s végül ismertette a játékszabályokat. Ebben az esztendőben – 1897 elején – igen kemény volt a tél. Szabadtérre nem nagyon merészkedtünk. A januárt a tornateremben töltöttük s a rendes tornagyakorlatok befejeztével néhányan még rendszeresen ottmaradtunk és Ray utasítása szerint – aki már teljes labdarúgó-felszerelésben jelent meg közöttünk – a labdakezelés különböző módjait sajátítottuk el. A finom adogatásokat gyorsan meguntuk s olyanokat rúgtunk a labdába, hogy nemegyszer néhány ablaktábla és villanyégő sínylette meg türelmetlenségünket […] Iszer Károly, a régi idők nagy sportszervezője azonnal felismerte az újszerű játékban rejlő vonzóerőt és megszervezte a Budapesti Torna Club Labdarúgó-szakosztályát. Saját költségén egy tucat piros-fehér és kék-fehér csíkos inge t, fekete nadrágokat, harisnyákat és futballcipőket hozatott. Az edzések hosszú ideig még a tornateremben folytak, de amint kisütött a nap, kimentünk a pályára. Két teljes csapatot azonban sokáig nem tudtunk összehozni. A fázós tornászok lassan elmaradoztak s inkább a szabadtéri sportok művelői vettek részt az edzéseken, amelyeket rendszerint Iszer Károly és Ray Ferenc irányított. Az első két teljes csapattal folyó mérkőzést május 9-re tűztük ki. A tavaszelejei napsugaras, szép idő erre a napra borússá változott. De megfogadtuk, hogy a mérkőzést akkor is végigjátsszuk, ha cigánygyerekek potyognak. Cigánygyerekek helyett azonban olyan villámlással és mennydörgéssel kísért felhőszakadás zúdult a nyakunkba, hogy kénytelenek voltunk félbeszakítani a játékot és a pálya egyetlen fedett zugába, a pályaőr bódéjába menekülni. A nézőtéren elhelyezkedett alig 100 főnyi érdeklődő pedig mind eltűnt, vissza se jöttek többé. A félórás zápor befejeztével, de még szitáló esőben a két csapat folytatta a játékot s a mérkőzés az 1. csapat (kék-fehér) 4 : 0 arányú győzelmével végződött. Ray Ferenc volt valamennyi gól szerzője. A tornateremben és az alkalmi pályaedzéseken elsajátított adogató-játéknak láthattuk ugyan némi hasznát, a legnagyobb sikerük azonban azoknak volt, akik gyorsak és a labdakezelés technikájában jártasak voltak. Ez az első szárnypróbálgatás tehát végeredményben közönség nélkül folyt le s így nem is tudta a magyar sportéletben azt az érdeklődést felkelteni, amelyet az első nyilvános mérkőzéstől vártunk. A labdarúgás népszerűségébe vetett rendíthetetlen hite azonban arra késztette Iszer Károlyt, hogy nemzetközi vetélkedés során ismertesse meg a magyar közönséggel a labdarúgó-mérkőzések izgalmait. Érintkezésbe lépett tehát Bécs vezető futball-egyesületével, a Vienna Cricket and Football Club vezetőségévei, amelynek tagjai nagyrészt a Bécsben élő angol kereskedelmi és gyárvállalati tisztviselők közül kerültek ki. Ők honosították meg Ausztriában a labdarúgást. Iszer személyesen is tárgyalt Bécsben s meghívta a Cricketerek csapatát egy Budapesten tartandó mérkőzésre. A bécsiek azért is örömmel fogadták a meghívást, mert Bécsben még nem alakult ki igazi futballélet s vágyódtak az után, hogy komoly ellenféllel mérkőzzenek. A budapesti mérkőzés napját október 31-re tűzték ki. A bécsi csapattal történt megállapodás súlyos, szinte megoldhatatlan feladat elé állította a Budapesti Torna Clubot. Felmerült a probléma, hol rendezzük az első nemzetközi futballmérkőzést? A Millenáris-pálya lehordott fa-ülőhelyeinek és deszkakerítésének anyagát már végleg elszállították. A május 9-iki tapasztalat pedig arra figyelmeztette a szervezőket, hogy ha a nézőtérnek nincsen fedett része, borús időben nem lehet közönségre számítani. A Kerepesi út mentén fekvő régi ügetőpálya lett volna egyedül megfelelő a mérkőzés megtartására. Ennek fedett tribünje is volt s a belső terepet is simára lehetett volna egyengetni. Az ügetőpálya vezetősége azonban szóba sem állt velünk, mert a mérkőzés időpontjában nekik is voltak versenyeik, és fontosabb volt a saját érdekük. Iszer Károly azonban mégis talált megoldást. Kezdeményezésére néhány fővárosi, pálya nélküli sportegylet – részvénytársasági alapon – megalakította a Budapesti Versenypálya Szövetséget, ahova kizárólag csak embersporttal foglalkozó egyesületeket vettek fel. A várható jövedelmet is a sportegyesületnek és rajtuk keresztül a magyar sportnak kívánták juttatni. Rögtön munkához láttak. A Millenáris-pálya Szabó József utcai frontján – ideiglenes engedéllyel – 2000 nézőt befogadó fedett tribünt, a szemben levő oldalon pedig az állóhelyek részére lejtős földlelátót építettek. A futópályát újból salakozták, a belső részt kiegyengették és befüvesítették. A nyár folyamán csak annyiban készültünk a nemzetközi mérkőzésre, hogy futottunk, labdát vezettünk és a gólrúgásban gyakoroltuk magunkat. Szeptember közepén Iszer összeterelte a kijelölt játékosokat és Ray vezetése mellett házi mérkőzéseket játszottunk. Annak ellenére, hogy a BTC a sajtót állandóan hírekkel táplálta, a közönséget a futball alig érdekelte. A közönséget mozgósító hírverés igen fontos lett volna, mert a mérkőzés anyagi kockázata igen tekintélyes volt. Hiszen a BTC-nek ennek az igen szerény keretek között működő egyesületnek vállalnia kellett a bécsi vendégcsapat utazási és budapesti tartózkodási költségeit is. Ezért plakátokat nyomattunk, sokszorosított nyomtatványokon ismertettük a labdarúgás szabályait és meghívókat küldtünk mindazoknak, akikről feltételeztük, hogy érdekli őket ez az újszerű kezdeményezés. Hónunk alatt plakátokkal és nyomtatványokkal ellátogattunk klubokba, társadalmi egyesületekbe, gyárakba, iskolákba s egyes vezetőknek még ingyenes belépőjegyeket is osztogattunk. Túlzás volna azt állítani, hogy mindenütt előzékenyen fogadtak bennünket. Felkerestük a Markó utcai főgimnázium igazgatóját is. Balszerencsénkre ugyanakkor nála tartózkodott az intézet tornatanára is, aki esküdt ellensége volt a szabadtéri sportoknak. „Hát persze, persze! labdarúgás...” – válaszolt az igazgató helyett a torna fanatikusa. – „De arra nem gondolnak, hogy mi lesz a fegyelemmel, ha a diákokat szabadon engedik rugdalózni, ami egyébként is a lovak előjoga. És miért kell az embernek Lábbal labdázni, amikor van keze is?” Voltak közömbösek is, de végeredményben a többség érdeklődését sikerült felkeltenünk és legalább erkölcsi támogatásukat biztosítanunk. Nemcsak a Sport-Világ, hanem a napilapok sem foglalkoztak komolyan a készülő eseménnyel. Egyik lap ki akarta oktatni olvasóit és a következőket írta sportrovatában: „A football- (ejtsd: futbal) játék lényege az, hogy a labda nem kézzel dobatik, hanem lábbal rugatik, ami egyébként a nevéből is kitűnik.” […] A mérkőzés kezdetét délután három órára tűzték ki. A nézőtérre csak lassan szállingózott a közönség. Lehettek vagy 300-an, sokan jöttek cilinderben és nagy látcsővel felszerelve. Az állóhelyeken – szemben a nagy tribünnel – még százan sem voltak. Viszont a kerítésen túl, a szomszédos üres telkek kopár faágain sűrű rajokban gubbasztottak a kültelki gyerekek s csillogó szemekkel izgultak és élvezték a mozgalmas játékot. Bizonyára voltak közöttük olyanok is, akik évekkel későbben nagy futballcsaták hősei lettek, és mint válogatottak az egész világgal megismertették a magyar labdarúgás művészetét. Lowe bíró sípjelére megindult a játék. A magyar csapatban két angol, az osztrákban kilenc angol játékos szerepelt. Helyválasztás után én, a magyar csapat középcsatára végeztem el a történelmi jelentőségű kezdőrúgást. Az előző taktikai megbeszélés alapján a labdát előbb Yolland, majd Ray kapta meg. Sokáig azonban nem tudta magánál tartani vagy leadni, mert üzembe léptek a nagyobb gyakorlattal rendelkező angol játékosok s egyszerre azon vettük észre magunkat, hogy részvevőkből ösztönösen nézők lettünk. A furcsa mozdulatok, a cselezgetés és pontos adogatások annyira lenyűgöztek és megleptek bennünket, hogy folytonos hátrálás mellett nem tehettünk egyebet, mint szorongatott védelmünk segítségére siettünk. Nem állíthatom, hogy az angolok – nagy fölényük ellenére – előzékenyek vagy kíméletesek lettek volna velünk szemben. S nem is mulasztottak volna el egyetlen alkalmat sem, hogy gólözönt zúdítsanak a nyakunkba. Hogy ez nem sikerült nekik, az a két kitűnő hátvédünkön múlott. Harsády József, a későbbi idők gyorslábú válogatott hátvédje már ezen a mérkőzésen megmutatta oroszlánkörmeit, Asthon, a Budapesten élő magyar nyelvoktató pedig okos helyezkedéseivel hárította el a támadásokat. Nagy segítségünkre volt a három nehézsúlyú magyar fedezet romboló játéka, Stobbe Ferenc kapuvédő jó védekezése és – nem utolsósorban – szerencséje. A leggyengébben a csatársor szerepelt a balszárnyat kivéve: ahol Yolland, a budapesti egyetem későbbi angol nyelvtanára és Ray Ferenc, a véglegesen szüleihez költözött zürichi diák néhányszor támadásba lendült s nemegyszer hozták nehéz helyzetbe a bécsi csapat védelmét. A bécsi kapuban álló osztrák Horetzky azonban fölényes biztonsággal hárította el a veszélyesnek ígérkező támadásokat. A mind gyakoribb támadási lehetőségek megnövelték önbizalmunkat is s a kezdeti alárendeltségi érzést bátorság és küzdőkedv váltotta fel. Egy ízben az osztrák középfedezettel kerültem szembe, aki először ismertetett meg a „csontzenével”. Sípcsontomat találta telibe, mire a földre kerültem, s ott tapogattam a lábamat, vajon még mindig egy darabból áll-e? De ez a fájdalmas összecsapás sem vette el kedvemet, mert valami új, eddig ismeretlen érzés lopódzott belém. Futballista lettem! Nem imponált többé nekem semmiféle angol nagyság, hanem teljes erőbedobással küzdöttem a labda megszerzéséért. Egy alkalommal nagy lendülettel az osztrák kapu felé tartottam. Flavin, a közel két méter magas angol középfedezet, elállta utamat s a labdát is elvette tőlem. Nagyon bosszantott az eset, s amikor ismételten elkanalazta előttem a labdát, nem a labdát igyekeztem visszaszerezni, hanem – a közönség nagy tetszésétől kísérve – a földre penderítettem. Flavinnak természetesen nem tetszett a labdaelvételnek ez a módja – amelyet a bíró füttye is szabályellenesnek minősített – s dühös pillantás kíséretében valami angol káromkodást hallatott. „Pardon” – mondtam, kissé megszeppenve. „No pardon”, „Semmi pardon” – volt a válasz s ettől a perctől kezdve el voltam készülve arra, hogy nem kerülöm el sorsomat. Nem is erőltettem a közelharcot, de már a vérbeli futballjátékos lelke élt bennem s egy eredményesnek indult támadásnál valahogy mégis sikerült előle elkaparintanom a labdát. Szabaddá vált az út előttem a kapu felé. Úgy tűnt fel, mintha nevetett volna s amint mögöttem loholt, meg is szólalt: „Very well boy!” („Jól van, fiú.”) De amikor a kapu közelébe értem, a két hátvéd, a Lowe-testvérpár könyörtelenül a földre terített, és Flavin volt az, aki segített feltápászkodni, miközben gyöngéden porolta le rólam a rám tapadt sarat. Még ma is meghatottan emlékszem vissza erre a jelenetre, amely megismertetett a „fair play”-vel, a győztesnek kijáró elismeréssel, s a legyőzött fél megbecsülésével. A mérkőzés 2 : 0 arányú győzelmet hozott a vendégeknek. Mindkét félidőben egy-egy gól esett. Maga a mérkőzés mozgalmas és látványos volt, de még nem volt igazi labdarúgás. A kezdeményezések mindig az angoloktól indultak ki és a magyarok csak akkor juthattak lélegzethez, ha az ellenfél játékában kihagyások mutatkoztak […] Az első nemzetközi mérkőzés sikerét és jelentőségét akkor egyikünk sem tudta felmérni, - de ma már tudjuk, hogy ezzel indult el a magyar labdarúgás felfelé ívelő útján.
Kárpáti Károly
1936-os olimpián
A berlini a harmadik és egyben az utolsó olyan olimpia, amelyre aktív versenyzőként készülhettem fel. Az 1928-as amszterdami olimpia óta eltelt 8 esztendő szakadatlan munkával s küzdelmekkel volt tele. Sok tapasztalatra támaszkodhattam, s tudtam, hogy ezen a világversenyen van utoljára lehetőségem az olimpiai babérkoszorú elnyerésére. A Testnevelési Főiskola harmadéves hallgatója voltam akkor, s a kötelező sportgyakorlatok mondhatnám döntő hatással voltak a fe1készülésemre. […] Az olimpia előtt el kellett döntenem, hogy a szabadfogású vagy a kötöttfogású birkózásban indulok-e? Amikor összegeztem szerepléseimet, még világosabbá vált, hogy az előbbiben lényegesen eredményesebb voltam. Szabadfogásban négy Európa-bajnokságon vettem részt, Párizsban második lettem, Budapesten sérülésem miatt kiestem, Brüsszelben pedig kétszer voltam első. Kötöttfogásban öt Európa-bajnokságon indultam. Budapesten második lettem, Stockholmban kétszer voltam harmadik, Dortmundban és Prágában pedig kiestem. A statisztika mindenképpen a szabadfogás mellett szólt. Ezt bizonyította két olimpiai szereplésem is. Amszterdamban 1928-ban kötöttfogásban csak negyedik lettem, viszont Los Angelesben 1932-ben szabadfogásban ezüstérmet nyertem. […] Elérkezett az indulás napja is. A Keleti pályaudvar a boldog olimpikonok vidám búcsúzkodásától volt hangos. Talán csak én voltam szomorú, lehangolt, pedig ott állt mellettem, az, aki számomra már akkor is a legdrágább volt a világon. Egyre azon meditáltam, hogy ismét kijutok az olimpiára. A formám, kondícióm talán ezúttal a legjobb, s ha igazságtalan bírói ítélet vagy valami baleset nem ér, minden bizonnyal megvalósíthatom a sportolók legnagyobb, legszebb álmát. De mi következik azután? Ismét a jövő bizonytalansága foglalkoztatott. A jövőt elkeserítően sötétnek éreztem, s olyan szomorúan álltam menyasszonyom mellett, hogy még a Birkózó Szövetség főtitkárának is feltűnt. […] Ebben az időben Németországban már Hitler volt uralmon. Az angolszász hatalmakkal és más polgári demokratikus országokkal még baráti viszonyban voltak, de nyíltan üldözték a kommunistákat és a zsidókat. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság szabályzata azonban feltételül szabta a politikai hovatartozás tiszteletben tartását az olimpia tartama alatt. […] 1936. július utolsó napján 52 nemzet lobogóját lengette az enyhe nyári szellő a berlini Lustgartenen felállított olimpiai láng oltára körül. S amikor az Unter den Linden felől feltűnt az atléta a fáklyával, amelyet Olympiától Athénen, Szófián, Belgrádon, Budapesten, Bécsen és Prágán keresztül hét ország fiai h02tak, megperdültek a dobok, megszólaltak a harsonák, és harmincezer ifjú énekelte: "Előttünk lengő zászló a jövőnk. Utána megyünk éjen, szükségen át, az ifjúság szabadságáért és kenyeréért. S ez a zászló az örökkévalóságba vezet, mert a mi zászlónk legyőzi a halált." Az ünneplők fergeteges tapsa után Göbbels üvöltötte: "Jőjj, szent láng! Világíts, melegíts és ne aludj ki soha!..." …"Ez az ifjúság majd legyőzi a múltat, s csak a béke boldog jövőjét ismeri!" Aznap délután, amikor megkondult az olimpiai harang, a stadionban mintegy hatezer olimpikon állt a pálya méregzöld gyepszőnyegén, hogy megkezdje a XI. olimpia világversenyét. Harsonák s bömbölő ágyúk kísérték: a "Führer" megnyitó szavait. Aztán egy pillanatra mély csend lett a nézőtéren, majd kétszázezer tenyér ütemes tapsától kísérve fáklyás atléta fordult be a pályára, s csakhamar fellobbant a Marathon kapu tornyán az olimpiai láng. Ezután az olimpiai himnusz hangjai mellett görög nemzeti viseletben Louis Spirov, az első újkori olimpia marathoni futásának győztese olajágat vitt a díszpáholyba. Végül a több ezer olimpikon nevében Ismair német súlyemelő megfogadta, hogy a verseny során mindnyájan nemzetünk becsületéért és a sport tiszteletéért küzdünk. Ez volt a harmadik olimpia, amelyen részt vettem, de sehol sem rendez~ olyan fényes s látványos külsőségek között, mint Berlinben. De az is, hogy még soha senki nem mocskolta be úgy az olimpiai gondolatot, mint a náci Németország. […]
Tizennyolcan mérlegeltünk könnyűsúlyban. Minden súlycsoportban legalább tizennyolc-húsz versenyző indult […] A magyar színeket szabadfogásban : Zombori Ödön, Tóth Ferenc, Kárpáti Károly, Sóvári Kálmán, Riheczky János, Virágh Ede; a görög-római birkózásban pedig: Lőrincz Márton, Móri Gyula, Kálmán József, Vincze Gyula, Palotás József és Bóbis Gyula képviselték. De nézzük sorjában az eseményeket, ahogy következtek. Első ellenfelem a sötéthajú, barnaképű francia Delporte volt. […] Biztos pontozásos győzelmet arattam. Második mérkőzésemet az ausztrál Garrard ellen vívtam. […] Két percig tartott a küzdelem. Tussal győztem. Harmadik ellenfelemmel, az olasz Romagnolival súlyosabb küzdelmet vívtam. […] Pontozással megvertem. […] Az olimpiai bajnokság szempontjából legsorsdöntőbbnek a következő mérkőzést tartottam, annak ellenére, hogy nem féltem a finn testvértől, de el sem becsültem. […] Herman Pihlajmäki a Los Angelesi olimpia győztes, hatszoros országos finn bajnok volt. Jól ismertem hosszú, szőkehajú, kötélizmú északi riválisomat, akit az előző évi brüsszeli Európa-bajnokságon rövid idő alatt kétvállra fektettem. Azt azonban kizárólag taktikai győzelemnek tartottam, s így nem tekintettem a közöttünk fennálló erőviszonyok reális fokmérőjének. […] Kilenc perc alatt győztem le. A mérkőzés végén alig izzadtam, s pulzusom is annyira lecsillapult, hogy csak valamivel volt szaporább a szokottnál. Életem legnagyobb taktikai győzelmét arattam. Még egy mérkőzés volt hátra, a döntő az első és második helyért, az Európa-bajnok német Ehrl ellen. Hibapontjaim száma kettő, a németé pedig három volt. Rendkívül nehéz mérkőzésre számítottam. Tudtam, hogy csak tiszta, minden kétséget kizáró fölénnyel nyerhetek. A levegőtlen, túlhevült arénában pontosan éjfélt mutatott az óra. Zúgott, zengett, morajlott, kavargott a nézőtér. S mintha valami ünnepi szertartásféle is készült volna. Szokatlanul nagy volt a sürgés-forgás a rendezőség soraiban is. A horogkeresztes zászlók megsokasodtak, és színes lampionok borították el a Deutschlandha1le főbejáratát, ahonnan az SS-ek jellegzetes kettős sorfala messze kígyózott az éjszakába a város felé... A berlini olimpia első német győztesének ünneplésére készültek, s már mindent elrendeztek "vorschriftsmässig" tervszerűséggel, hogy az ünneplés külsőségeiben is méltó legyen az olimpiát rendező Harmadik Német Birodalomhoz. Csak az hiányzott még, hogy ellenfelem, Wolfgang Ehrl meg is nyerje a mérkőzését. Ha sikerülne, sportpályafutásom legszebb gyümölcsét ragadná ki kezemből. Ahogy zúgott a nézőtér, s sokasodtak a tündöklő egyenruhák, úgy vált egyre dacosabbá bennem: nem engedhetem. Nem adom ki kezemből hazám első olimpiai győzelmét. Az eltökéltség egyre keményebben támadt, alakult ki bennem. Ha beleszakadok, sem adom oda ezt a győzelmet. Az eddigi eredmények, a több tapasztalat, a felkészülés, a kondíció mind mellettem szóltak. Igazságos, reális körülmények között nem lett volna kétséges előttem a győzelem. Annyira bíztam magamban. De a hitleri Németországban voltunk!... És az első olimpiai győzelem után áhítoztak ők is. Ezt várták azonban otthon is. Hazám apraja-nagyja az első magyar olimpiai bajnokságot leste... Amikor a hangszórókban elhangzott: - Ehrl-Kárpáti - mintegy parancsszóra néma csend támadt az óriási csarnokban. Matura Miska mellettem állt. Ő is néma volt, s talán még nálam is sápadtabb. Csak a címeres köntöst vette el, s nem adott tanácsot. Tudta, az már ilyenkor fölösleges, esetleg terhes. . . A birkózószőnyeg zölddel jelzett sarkára kellett felállnom. S míg vártam a gongszóra, megállapíthattam, hogy az egyik pontozó bíró az észt Wiliemson, aki már sok mérkőzést vett el tőlem. A másik olasz, a harmadik francia volt. A vezető bíró pedig finn volt, akinek az az érdeke, hogy megverjenek, mert így honfitársának, Pihlajamäkinek is esélye lehetne az első helyre. A németek alaposságára mutatott ez az összeállítás... Ezután még világosabban láttam, csak kimagasló fölénnyel biztosíthatom a győzelmet. Ezalatt WoIfgang Ehrl is felállt helyére. Gondosan megigazította választékosan fésült frizuráját. Mellét, deltáit megfeszítette, hogy párnás izmai csak úgy dagadtak az erőtől. Határozottan imponáló jelenség volt. Azután fölényesen végignézett rajtam. Majd a közönség felé fordulva, mosolyogva integetett. Viharos taps csattant fel erre és Wolfgang, Wolfgang! Ehrl! szavaktól zengett az aréna. Az 1934-es Európa- és többszörös német bajnokban már az olimpiai győztest, a német faj egyik csodálatos példányát ünnepelték. Éreztem, hogy a megszokottnál is sápadtabb lettem. Szemem égett, forróság öntött el. Nem lámpaláz… versenyláz fogott el, mint mindig. Alig vártam már, hogy összecsapjunk, és a legjobbkor szólalt meg a mérkőzés kezdetét jelző gong. A vezető bíró fülhasító síphangjára középre mentem kézfogásra. Erősen megmarkoltam tenyerét. De Ehrl nyomban kirántotta és villámgyors fordulattal támadott is. Rohamait, váltakozva, heves ellentámadásokkal fogtam fel, vagy kitérve előle, elengedtem. Így bizonytalanná, tétovává vált. Ekkor váratlan és koncentrált erejű támadásokkal többször a szőnyegre vittem. A vezető bíró azonban különféle kifogásokkal minden esetben lefújta akcióimat, és a birkózás állásból való folytatását rendelte el. A szőnyegre levitt Ehrlnek például már kemény küzdelem árán felszedtem a karját. Ebből a helyzetből több veszélyes fogás indítható. A vezető bíró erre sípolt, és időhúzás címén kivette kezemből a német karját. Az akkori szabályok értelmében csak három perc után engedélyezték a sretbontást. A szőnyegrevitel után azonban ezúttal még egy perc sem telt el. Többször került már alulra a német bajnok. A szőnyeg széle és a vezető bíró azonban minden alkalommal kisegítette szorult helyzetéből. A kötelező békahelyzetben a német került először alulra. Baloldaláról közelítettem meg. Térdre ereszkedtem, majd bal karomat beakasztottam bal karjának hajlatába, másik kezemmel pedig túlsó bokáját fogtam meg. Mindezt lazán, a legkisebb erőkifejtés nélkül végeztem. Kezeimmel éppen csak hozzáértem, nehogy megsejtse a támadás irányát és pillanatát. Néma csend volt a csarnokban, az az érzésem támadt, hogy csak Ehrl él benne, mert olyan mélyeket lélegzett, mintha minden levegőt el akart volna szippantani előlem. Amikor elhelyezkedtem, még egy pillantást vetettem a vezető bíró arcára, aki sípját a szájában tartotta, és feszülten figyelte, vajon nem vétek-e a szabályok ellen. Nem talált, nem is találhatott volna hibát, hiszen túlságos kínossággal ügyeltem minden mozdulatomra. Aztán még egy pillanatra a kis magyar tábor felé tekintettem. Majd váratlan mozdulattal, jobb csípőmet ellenfelem baloldalához feszítve, hídba fordítottam. Ezzel vitathatatlan kétpontos vezetésre tettem szert. A mérkőzés első pillanatától kezdve szüntelenül zengett a roppant terem a sok ezer német toroktól. Egyre őrjöngőbben üvöltözték: - Ehrl!... Ehrl!... Ebrl!... Wolfgang!... Wolfgang!... Wolfgang!.. Az ellenfél biztatására szánt hangorkán azonban sajátos módon engem erősített, engem biztatott s tett egyre határozottabbá… Csak azért sem… A fülhasító zaj akkor csitult el, amikor a német vi1ágbajnok-jelölt hídba került. Olyan csend támadt, akár egy kriptában. A három perc eltelte után nekem kellett békába helyezkednem. S ekkor ismét. felzúgott az iszonyatos hangorkán : - Wolfgangl... Wolfgang!.. Ehrl!.. Sieg-Heil… Sieg-Heil… A német roppant vehemensen kezdett. Nyomban elkapta a derekamat s hatalmasat rántva, átfordított. Segítettem neki én is annyira belelendítettem magamat az általa kívánt irányba, hogy egy jól sikerült csavarodással a hátára, s ezzel fölébe kerekedtem, amivel újabb vitathatatlan jó pontot szereztem. Három ízben dobtam így magamat ellenfelem támadási irányába, s hagytam magam fejenállásig fordítani. Innen azonban egyszer sem estem hídba, hanem minden alkalommal egy csavarodással Ehrl hátára, felülre kerültem. Ezért újabb jó pontot kaptam. Ezek a manőverek persze nagy gyakorlatot és rendkívüli erőfeszítést igényeltek, hiszen tized-, esetleg századmásodpercek alatt kellett megelőzni ellenfelemet, s karjaimnak szinte az izomszakadásig való megfeszítésén múlt a siker. További kockázatra ezután már nem is volt szükség. Húsz-harminc másodperc lehetett csak hátra a kötelező békából. Ezalatt nem inthetnek meg, de ha meg is tennék, pontelőnyömet semmiképpen nem egyenlíthetik ki. Az utolsó három perc ismét állásbirkózásból folyt. Ehrl kétségbeesett erőfeszítéseket tett. A lábamra ugrott, de félrelépve, elrántottam, és majdnem alulra került. Lerántást kísérelt meg, akkor meg az a veszély fenyegette, hogy a háta mögé kerülve, hasra vágom. Erre az őrjöngő hangviharban vérszemet kapva, néhány lépésnyire hátrahúzódott és előredőlve, fejjel a gyomromnak rontott. Felkészülten fogadtam. Oldalt ugorva, elkaptam a csuklóját és akkorát rántottam rajta, hogy fejesugrásszerűen magas ívben lerepült az emelvényről a padlóra. A zuhanás pillanatában felrémlett előttem a húszezer német szurkoló… Ha leesik és én fennmaradok a szőnyegen, a közönség tüntetni fog ellenem, amire a vereségemet óhajtó bírák megintenek, esetleg leléptetnek. És vége az olimpiai bajnokságnak is. Így a csuklóját nem eresztettem el, rántson csak magával, arra azonban ügyeltem, hogy puhára essem. Erre pedig legalkalmasabbnak a háta mutatkozott. Mondanom sem kell, milyen dühösen dobott le magáról. És szaladt vissza a szőnyegre, hogy folytassa orvtámadásait. Még egyszer összecsaptunk. De már csak másod percek voltak hátra, és csakhamar megszólalt a mérkőzés végét jelző gongig. A bírák zöld táblái a német vereséget jelezték. Az SS-ek kettős sorfala oszladozott, jelezve, hogy a "Führer" visszafordult. Mert nem a németek, hanem a magyarok ünneplik az első olimpiai győzelmet. A kis magyar tábor, Matura Miskával az élen, ölelgetett, csókolgatott, s vállra emelve vitt ki az elkeseredetten tomboló, üvöltöző, őrjöngő német tömegből. Olimpiai bajnok vagyok hát, és végre megvan az első berlini aranyérmünk. Ez a tudat leírhatatlan örömet okozott. A halálos fáradtság, az idegkimerültség, a légszomj azonban egyre erősebben hatalmába kerített, és csak: a szabad levegőn tértem ismét annyira magamhoz, hogy felmérjem a győzelem jelentőségét. Nem ölbe hullott szerencsének, hanem megérdemelt, hosszú fáradságos munka eredményének tekintettem. És a legnagyobb, legfelemelőbb érzés az volt, hogy maradéktalanul teljesítettem kötelességemet is. Ezeket az érzéseket azóta is érzem., ha olimpiai győzelemre gondolok. […] A berlini olimpia záróünnepsége augusztus 16-án zajlott le. Ismét megszólaltak a harsonák, és a résztvevő nemzetek: újból fe1sorakoztak a Stadion díszpáholyai elé. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke a következő szavakkal zárta búcsú beszédét: "Minden nemzedék előtt az olimpiai láng ragyogjon a mindig magasabbra törő bátrabb és tisztább emberiség javára." Ezután félárbocra eresztették a zászlókat, melyekre fehérruhás lányok tölgyfakoszorút kötöttek. A nagy árbocról leeresztették: az olimpiai zászlót, a zene elhallgatott, és az olimpiai láng is kialudt. Sötétség borult az olimpiai Stadionra, a záróünnepélyek biztató, felemelő szavaira, az olimpiai gondolat népeket egybekapcsoló eszméjére. A sötétség olyan soká tartott, hogy az olimpiai láng csak 12 év múltával gyulladt ki újra. A záróünnepély után búcsú bankett következett. Másnap, végre útra keltünk hazafelé… A Keleti pályaudvaron ünnepélyesen fogadták az aranyvonaton érkező győzteseket. A várakozó hatalmas tömegeket rendőrkordon zárat el tőlünk. Mégis áttörte valaki, a mennyasszonyom… S hogy örömöm teljes legyen, a kordont újból áttörve, odahozta édesanyámat is. A magyar királyi kormány nevében Hóman Bálint kultuszminiszter köszönte meg az eredményeket. […]
|
