Bár évszázadokon keresztül fürdőszobája csak az uralkodóknak és főúri személyeknek volt, azonban a mai értelemben vett tisztálkodás (higiénia) az előkelők körében is ismeretlen volt.

A középkori udvari viselkedés szabályai olyan világot tárnak elénk, mely messze állt a “civilizált ember” mentalitásától, életmódjától.

Az egyik legkorábban fennmaradó - XIII. századi Tannhäuser -, udvari illemkódex az emberi viselkedéskultúra igen alacsony szintjét tükrözi:

De háromszáz évvel később, Párizsban, XIV. Lajos, a híres Napkirály udvarában (1643-1715) élő előkelők viselkedését is hasonló regulák és illemszabályok szabályozták. A korszakból fennmaradt udvari illemkódex többek között arra figyelmeztetett, hogy előkelő személynek nem illik asztalnál az orrát, fülét piszkálni, könyökölni és vakarózni. Az egyik legemlékezetesebb figyelmeztetés pedig következőképp szólt: Jól nevelt lovag nem köp az asztalra vagy nem köp át az asztal fölött, legfeljebb a földre vagy a falra. Láthatjuk hát, hogy évszázadok elteltével sem változtak érdemlegesen a udvari etikett szabályai.

Az uralkodót körülvevő arisztokrácia számára többet számított a higiéniánál a külső megjelenés. Jelentős összegeket költöttek ruhákra, ékszerekre és egyéb csecsebecsékre.

A nők piramis alakú szoknyája valamint a 1673-tól használatos (Ekkor tette fel ugyanis XIV. Lajos először fejére a tornyos parókát) hatalmas meleg, tornyos parókája, melynek alakjáról és színéről meg lehetett különböztetni a rangjukat, gyakran takart rejtegetnivalót.

De ugyanez érvényes a selyemből készült harisnyába, díszes csipkés ingbe öltözött férfiakra is. A hatalmas méretű paróka alatt lakó kínzó kis lények miatt gyakran borotválták kopaszra a fejüket mind a gyengébb-, mind pedig az erősebb nem képviselői.

Tulajdonképpen a higiénia akkoriban csak a fehérnemű és nem a test tisztántartását jelentette.

Lady Mary Montagu, egy nagyvilági úrhölgy számolt be arról, hogy amikor megjegyzést tett valaki keze kétes tisztaságára, ő ezt válaszolta. “Ezt nevezi maga piszkosnak? Mit szólna, ha a lábamat látná!”

A tisztálkodás elhanyagolása miatt is nem véletlen, hogy oly népszerűségnek örvendtek a legkülönfélébb kölnik-, és parfümök. Ekkor válnak igazán népszerűvé a sokszor “tolakodó illatú” különböző illóolajok, illatszerek: ibolya-, rózsa-, nárcisz-, citrom, gyöngyvirág-, liliom-, ámbra- és pézsmaolaj stb., vagy a különböző arcpirosítók, festékek, melyeket vastagon magukra kentek a hölgyek, akik gyakran félnapokat is elöltöttek a toalettasztal előtt, hogy különböző szépítőszerekkel pótolják azt, ami a természet által nem adatott meg nekik.

A polgárok sem voltak tisztábbak. A XVII. század Franciaország nagy szakértője, G. Mondgérdien szerint: “a XVII. század polgára asztalánál és toalette-jében a legvégletesebb kifinomultság és kényelmesség párosul a tisztaság teljes hiányával. Tollas hódszőr kalapját a fején, kardját oldalán viseli vacsora alatt is, de a keze ritkán tiszta.”

Vagyis az egyre inkább előrehaladó civilizációt nem követte a higiénia és komfort fejlődése.

A XVII. századi francia parasztról La Bruyere ad eléggé torzított, de a valósághoz sok tekintetben közelálló képet: “különös vadállatok lepik el mostanában a mezőket: sápadt, piszkos napégette hímek és nőstények, odaláncolva a földhöz, fáradhatatlan csökönyöséggel túrnak, forgatnak; hangjuk mintha tagolt volna és mamikor lábra állnak, emberi arcot mutatnak és valóban emberek ők. Éjszakára odúikba húzódnak, ahol fekete kenyéren, vízen és gyökereken élnek; megkímélik a többi embert attól, hogy vessen, szántson és betakarítson megélhetése érdekében és ezért megérdemlik, hogy ne lássák szükségét annak a kenyérnek, amelynek magvát ők vetették el.”

Persze ebből a jellemzésből kiolvasható az az arisztokratikus gőg, mellyel egy - a kiváltságos osztályhoz tartozó -, egyén szemlélte az emberi formájából kivetkőzött, hihetetlen tisztátalanságban élő szegényeket.

La Nain képein megszemlélhetjük azokat a vályogból készült sötét és piszkos paraszti odúkat melyekben egyszerre több család is lakott. Összes bútorzatuk egy ágy volt, egy asztal, néhány szék, esetleg egy láda, melyben különböző célra használatos ón-, és bádogedényeket tároltak az evőeszközökkel együtt. Feltehető, hogy ezeket a bádogedényeket használták a ritkán bekövetkező tisztálkodásra.

A higiénia hiánya, az alultápláltság következtében gyakran keletkeztek járványok és betegségek melyek megtizedelték a parasztságot. Átlagos életkoruk nem haladta meg ekkor a 30 évet sem.

Csak a XVII. század végén és a XVIII. század elején alakulnak ki azok a tisztálkodási formák, szertartások, melyek már a maihoz hasonlítanak. Ekkor születnek meg és terjednek el a mosdás során ma is használatos berendezések, eszközök.

Jacques-Francois Blandel francia építész terveiben 1737-ben már ott találjuk a mai fürdőszoba ősét, igaz hogy csak igen kezdetleges formában. Hosszú fejlődésen mennek keresztül a különböző fürdőszobabútorok, mire kialakul mai formájuk. A tetszetősség, mely a kezdet kezdetén elsősorban volt meghatározó jellegű, háttérbe vonul és átveszi helyét a funkcionalitás és a praktikusság. Mindenesetre érdemes összevetni a sokszor mestermunkának számító korabeli fürdőalkalmatosságokat a maival. Sokszor fedezhető fel bennük több gondolat, szakértelem és szellem, mint a maiakban.